Bár ez egy zenei blog, azonban a filmzenék által mégis létjogsultságát érezzük annak, hogy néhány kiemelkedőnek vélt alkotásról szót ejtsünk majd a későbbiek során. Nekem egyik nagy kedvencen az összetéveszthetetlen hangzást nyújtó Sigur Rós nevű izlandi zenekar. Nos, 2002-ben egy izlandi dokumentumfilm zenéjéhez kérték fel őket.
Hlemmur Hogy mi a közös 3 hajléktalanban, egy mániákus depressziósban, egy szellemi fogyatékos párban és egy sofőrben? A válasz egyszerű: a Hlemmur, mely Reykjavík egyik buszpályaudvara. Mindannyian szerves részei ennek a helynek, ahonnan bár percenként indulnak a buszok a sors iróniája folytán mégsem olyan könnyű szabadulni. Magához láncolja ez a misztikus hely ezeket az embereket és nem ereszti őket, nem engedi, hogy visszatérjenek az élet napos oldalára, hogy megtalálják amit elvesztettek évekkel ezelőtt… az életüket.
Egy dokumentumfilmes, Ólafur Sveinsson 2002-ben ezekről az emberekről készített egy másfél órás dokumentumfilmet, bemutatva mindennapjaikat, megszólaltatva őket, hiszen mindenkinek van egy története, amit szívesen elmesélne bárkinek, aki meghallgatja, hogy okuljanak belőle mások is.
Megszólal benne egy buszsofőr, aki azelőtt az alkohol rabja volt, mostanra azonban lassan, de elindult felfelé, először munkát szerzett, majd egy kis lakást a Hlemmur közelében.
A film fő vonala azonban Ómar és barátja Hannes életéről szól. Fájdalmaik elől minden nap alkoholmámorba menekülnek, addig amíg a nap végén már felállni sincs erejük. Valamelyik fa alatt éri őket az álom minden egyes nap.
A film készítője másfél év után visszatér a helyszínre megvizsgálni, hogy kivel mi változott. Ismét találkozunk a buszsofőrrel, akiről kiderül, hogy a látszat ellenére mégsem találta meg a békét a világgal, hiszen problémája van a bevándorlók elviselésével. Találkozunk Ómarral, azonban most már nem a pályaudvaron, hanem vidéken, ahol úgy tűnik, hogy egyenesbe jött, hiszen munkája van, fedél a feje felett. Mi mást kívánhatna egy hajléktalan? Azonban kiderül, hogy nem boldog jelenlegi életével. Minden korábbi barátja meghalt, még Hannes is, családja pedig már régóta nem beszél vele. Jogosan teheti fel a kérdést: ez az az élet amire oly nagyon vágyott?
Összességében, véleményem szerint rendkívül tiszta képet kapunk az izlandi lakosok egy jelentős hányadának gondolkodásáról és arról a mély depresszióról, melyből nem találják a kiutat. Zavartak, nem tudják mit kellene tenniük és talán ezért bele is törődtek az életükbe. Nem bíznak a kormányban, nem bíznak senkiben!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.